festettládafia

Ahogy szombat este szállni illik *

Amikor tavaly őrülten lelkendezve írtam a “liftezésünkről“, remélni sem mertem, hogy a Repülés ilyen hamar bekövetkezik. 😉

Hajszál pontosan egy év telt el és (mint 2 éve), egy tarlón “találtuk magunkat”, de most, néhány  extra kép készítésén kívül (értsd: ilyen még nem volt), izgatottan a repülésre-várásra koncentráltunk 😀

Ami még sors-szerűbbé tette a dolgot: ugyanazt a Pilótát “fogtuk ki”, akivel tavaly lifteztünk. Mint utólag kiderült, mindkét eset a véletlen műve volt, de talán tényleg nincsenek véletlenek 😉

Most Párom is segített pár apróságban.

Tűzpróba.

Nővérem is segédkezett a kupola nyílását tartani a “felfújás” során. Jobb oldalon Párom. Én bőszen fotóztam.

A fekvő kupola belülről (Nővérem fotója).

Kölcsönvett fotó. Számomra ismeretlen szerző műve.

Szintén az Ismeretlen alkotása…pláne, hogy a kosárban mi izgulunk, körülöttünk pedig a Csapat tagjai fogják vissza a ballont a repülés pillanatáig.

Imádtam, hogy Mindenki a Csapatból (Aquila Team) kedves, közvetlen és jókedvű volt. Én pedig alig vártam az indulást.

Repülünk! 😀 (Talán mondanom sem kell, hogy nem az én fotóm 😀 )

Pillanatok alatt 500 méteren voltunk ♥ Sajnos a képek nem adják vissza, de nem csupán a Kékes csúcsát láttuk derengeni (mint nagyon néha tiszta időben Nővérem kertjéből pl.), hanem az egész Északi-Középhegységet. Eszméletlen volt, ahogy halvány kékes-szürkén megmutatkoztak a hegyvonulatok.

Aztán a város előtt felemelkedtünk 1000 méterre… ♥ Egy pillanatig sem féltem. Fura. (Amúgy tériszonyom van már fél méteren.) Nekem valahogy természetesnek tűnt az egész. (Vajon köze lehet ahhoz, hogy nagyon szeretem a Földünk a magasból sorozatot? 😉 )

A Város (Törökszentmiklós), a Hobbitelkek “Bermuda-háromszöge” (ahogy Apa hívja), és a Karancs erdő.

500 méterről cukik a körbálák 😉

Voltunk alacsonyabban is.

Itt nagyjából 15 méteren szállunk.

Árnyékunk (Nővérem fotója)

Közeledünk a Város felé. Itt már kezdtünk ereszkedni 1000 méterről – a Város felett csak 200 méteres magasságban szálltunk a széllel.

A fenti képen pedig elrejtettük Apósomat 😉 A Házuk melléképületének tetejéről integetett és kiabált nekünk 🙂 Menet közben nem láttam, csak hallottam. Sajnos ekkora magasságból, plusz optika nélkül ráközelítve nem túl éles a kép. Azért mi felismertük az integető, fehér ruhás alakot – tudjuk, hol kell keresni 😀 Azóta azon viccelődünk, hogy ebből a képből kellene egy 5000 darabos kirakót csináltatni 😀 😉

Ezek a kapaszkodom-képek azért is jók, mert elhiszem, hogy ott voltam 😀

Egy aránylag nagy géppel nem lehet szelfizni, legalábbis úgy nem, hogy tutira ne ejtsem le, és még kapaszkodjak is. Na meg eszembe se jutott… Páromról sincs on-board-fotó, és Tesómról sem csináltam 🙁

Na jó, rólam egy ilyen van. Azt hiszem, túl közel állhattam Nővéremhez… 😛 🙂

Neki könnyebb dolga volt telefonnal 😉

Na de sebaj… inkább átadtuk magunkat az élménynek 😉

Azt átélni kell, nem fotózni, amikor érzésre fél méterrel suhanunk el a templomtorony felett, úgy, hogy kihajolva tényleg merőlegesen látni rá ♥

Ami nekem nagyon furcsa volt, hogy ha néztem valamit… jó példa erre a fenti fotó a templomról… a szememmel csak magát a templomot “fogtam be”. Majd készítettem egy  képet, és tessék!

Illetve az az érzés, hogy szinte hozzáérünk a toronyhoz… Ha belegondolunk, állunk egy repülő szerkezetben, és annak a legalján. A hatalmas kupola felettünk van, mi a súlypontban lebegünk. Az agyunk nem arra van beállítva, hogy alattunk konkrétan nincs már semmi. Kimondhatatlan érzés… és imádom 😉

Sajnos nem a Házunk felett repültünk, pedig Anyukám mesélte, Hédi baba nagyon integetett a ballonoknak ♥

Egy fotó a kosár oldalán lévő “fellépőn” át. Ha már le kellett ülnöm pár percre pihizni, kihoztam belőle egy kis extrát 😉

A kosár körülbelül 120 cm magas (plusz az alja), ennek a nyílásnak a segítségével lehet beszállni. (Persze engem a Párom tett be, de ez egy másik történet 😛 )

Leszálláshoz közeledve… hátunk mögött naplementével.

Persze a Várost elhagyva újra 1000 méteren.

A landoláshoz közeledve persze már biztonságba helyeztem a gépet (tudtuk előre, hogy borulás lesz), így irtó közeli napraforgómezőről és közte szaladó nyúlról-őzről nem tudok bizonyítékkal szolgálni, de attól még megtörtént 😉 ♥

Földet értünk.

A landolás nem volt pihe-puha, nagy volt még a szél. Így a végén borultunk. Őszintén szólva, mivel nem tudtam, mire számítsak, alapból a landolásnál sem, becsuktam a szemem 😀 De csak két döccenés volt, megálltunk, majd a Pilótánk annyit mondott, hogy oké, most dőlni fogunk. .. és lőn. Így Tesóm, és a Pilótánk került alulra, én kapaszkodtam (Babával edzett karizmaim igen jól jöttek 😉 ), no meg Párom tartott is. Az én nehézségem annyi volt, hogy lábbal nem tudtam már vízszintesen tartani magam. Tesóm annyi utasítást kapott a Pilótánktól, Pétertől, hogy menekülj! 🙂 , majd Párom leengedett a két gázpalack közé a talajra, azaz a kosár oldalára. Onnan már csak ki kellett evickélni. (Szerintem az sem csinálja jobban, akinek nincs gond a lábával 😉 )

A végén én csak vigyorogni tudtam 😀

Az egy órás állástól fájt a térdem, fájt a bokám, fájt a derekam… de először is, büszke voltam magamra, hogy így sikerült… másodszor pedig… kicsit sem érdekelt! 😀 (Az okokról nem beszélek, ez most nem annak a helye 😛 , de elhihetitek, ez nem kis teljesítmény tőlem! 😉 )

Megérdemelt-boldog fetrengés a tarlón, szürkületben, szúnyogtámadásban.

Párom segített a kupola összecsomagolásánál, én próbáltam fotózni… mind homályos lett, a fényviszonyok és a 8-éve-nem-ismertem-ki-a-gépem esete miatt 😛

A kupola “tömörítéséről” Tesóm fotója lett a legvállalhatóbb:

Persze ez is homályos, de legalább telefonnal van.

Ezután még egy kis ünnepség volt hátra. A Csapattal visszamentünk a szálláshelyükre, ahol minket, és még néhány más “elsőUtast” felavattak. ♥

Kaptunk oklevelet, rajta grófi előnevet 😉

Hátulján pedig kedves sorokat:

…és a legjobb, hogy tényleg az volt az érzésünk, hogy Társukká fogadtak minket is. ♥

Megjelölés a tűz jegyével: egy-egy hajtincsünk végét picit megpörkölte a Pilótánk egy öngyújtóval.

Megjelölés a Föld jegyével: egy-egy fűszál a fejünkre 😀

Megjelölés a ballonosok italával: néhány korty egy üveg pezsgőből, aminek buborékjai a ballonok kerekdedségét idézik 😉

Az én előnevem Grófné Finoman Leszállássy lett 🙂

Ez úton köszönöm, köszönjük Beleznay Péternek, a Kapitányunknak, hogy utólag bevallott félelmei (a ‘problémám’ miatt) ellenére felszállt velünk 😀 , és annál jobban örülök persze, hogy megmutathattam, kár volt aggódnia 😉 ♥ Teljesítette egy régi Álmomat (persze remélem, lesz még folytatás 😉 ).

A mottóm ez ügyben csak erősödött: Why walk when you can fly? 😉

 

A végére még néhány, kedvenc kép:

*A szél árnyéka 😉

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!