Már lakberendező tanulmányaim során is mindig szerettem a meglepő, nem szokványos tárgyakat, bútorokat, megoldásokat. Talán egy picit túl is pörögtem, talán volt egy kis “csakazértis” lázadásom (ami a vizsgán nem jött túl jól) – ez mára enyhült kissé, de a lényeg megmaradt.

Kezdjük talán azzal, hogy a szimmetriát utálom, szerintem túl unalmas. Engem nem inspirál.

Egy ilyen nappaliban például nem tudnám megállni, hogy odébb ne tegyek valamit.

Itt pedig legalább színeket vinnék  a képkeretekbe /képekbe.

Most látom, hogy fekete-fehér enteriőröket találtam “elrettentő” példának. Lehet, ez is hozzájárul, hogy azonnal színezhetnékem támad. 😀

Ha csak egy picit is, de szeretem megtörni a szigorú szimmetriát, valami meglepő “csúsztatással” akár.

Innen pedig már csak egy lépés kedvencem, az eklektika.

Letisztultabb kivitelben, egy központi tengely köré rendeződve:

Vagy úgy igazán. 😀 Ehhez viszont határozott és kiforrott stílusérzék kell.

Fontos szem előtt tartani: az eklektika nem egyenlő a zsúfoltsággal, a káosszal! A Wikipedia megfogalmazása szerint: “Az eklektika különféle korok, stílusok, irányzatok jegyeit vegyesen alkalmazó, önálló elemeket ritkán tartalmazó, egyediségét a válogatásban kiélő irányzat.” Tehát jó stílusérzékkel uralkodás a káosz fölött 😀

Számomra ezek az igazán élhető otthonok. Hiszen főként, ha két felnőtt ember költözik össze, kialakult stílussal, valahogy össze kell mosni a különbözőségeket.

Azonban léteznek olyan bútorok, tárgyak, amelyek esetében jó betartani a “kevesebb néha több” elvét, hiszen annyira extravagánsak, hogy nem illenek össze szinte semmivel, önmagukat emelik ki a környezetükből.

Vizsgamunkám kapcsán egy képzeletbeli színész házaspár otthonát rendeztem be. Valami szokatlant, bohót kerestem. Lehet, túlzásokba estem, ma már kicsit másképp csinálnám – túl sok ilyen extrém darabot válogattam össze.

Miután rátaláltam a Fratelli Boffi olasz márkára, elszabadultam 🙂 De ennél jóval többet találhattok itt (ha megnézitek, csodálkoztok majd, hogy tudtam egyáltalán választani :D): www.fratelliboffi.it

A nappaliba (többek között) ők kerültek:

A fürdővel egy légtérben lévő emeleti hálóba pedig:

King Kong pedig a férfi színész próbaszobájába 😀

Egyik tanárom, amikor bemutattam, milyen bútorokban gondolkozom, valami olyasmit mondott: hát, aki tud bánni a giccsel… Szerintem tudtam, már ha ezt giccsnek lehet tartani.  (A vizsgamunkám csak azért lett négyes, mert kicsúsztam az időből 🙁 Ezeket megrajzolni…nem volt könnyű. Szóval azt hiszem, a tanáraimat is meggyőztem.)

Szerintem azonban a giccs nem itt kezdődik (na jó, talán az első lépés felé…).

A wikipedia meghatározása szerint : A giccs a művészetek eszközeit használó, a művészet látszatát keltő, többnyire kereskedelmi természetű és célú alkotás.

Illetve:

“Giccses érzetet kelt

• a régi mesterek műveinek gyakori reprodukciója (például Mona Lisa, van Gogh: Napraforgók);
• amikor személyeknek, eseményeknek a médium olyan rituális értékeket tulajdonít, amelyekkel azok nem rendelkeznek;
• ha az eredeti, klasszikus témák átvitelét tapasztaljuk egyik médiumról a másikra (például könyvből film, klasszikus zenei témák a popzenében, festmények átvitele üvegtárgyakra, klasszikus szobrok másolatai más anyagból.);
• ha meghatározott funkcióval rendelkező tárgy formája funkciótlanul megy át egy másikra (például gitár alakú óra);
• az irreálisan megnövelt dimenziók, amelyek még éppen megengedik a tárgy használatát (például hatalmas söröskorsó);
• az időhamisítás: műtárgyak készítése a 18. vagy 19. század modorában.”

 

A bútorok esetében mindez így jelenik meg (azaz van durvább is a gitár alakú óránál):

 

S ha mindez design-nal párosul:

 

Ez utóbbiak a spanyol tervezőt, Maximo Riera-t “dicsérik”, bár az indok (tisztelgés az állatvilág sokszínűsége előtt), talán mégis megszépítik őket 😀 (Persze ezt már igazán nem vállalnám be.)

A végére pedig még néhány könnyebben emészthető, szabálytalan gyönyörűség, desszertként:

 

 

Nos, melyiket választanátok? 😉