Sok könyvemet bepakoltam a szobába (kezdem otthon érezni magam :D),  és a Kedvenceket tartalmazó dobozban ott voltak a Radnótis könyveim is ♥.

Ma pedig, miközben teljesen mást kerestem (egy fonott kis kosarat), megtaláltam az egyik dobozban a füzetemet, amiben egy egyetemi esszém is el van téve. Szeretem ezt az írásomat, a tanáromnak is nagyon tetszett (konkrétan alig hitte el, hogy én írtam). Talán azért is sikerült így, mert Radnótit választottam témának.

Zsidó spec.koll.-ra kellett egy szabadon választott (zsidókhoz köthető) témáról írni egy rövid esszét. Nem volt kérdés, hogy Radnóti Miklós lesz a “választottam”, nagyon szeretem a kötészetét, a jellemét, mindent. (Érettségin is szerencsém volt, a Hetedik ecloga (egyik legkedvesebb versem) volt az egyik téma ♥)

Mivel a saját blogomon én döntöm el, miről írok :D, (és mivel Radnóti november elején 69 éve halt meg :(), megengedem magamnak ezt a kis kitérőt, és megosztom Veletek “művemet”.

 

A zsidótudat Radnóti Miklós költészetében

 

Radnóti Miklós neve a köztudatban igen erősen összefonódik a zsidósággal, a holokauszttal. Legismertebb versei közé tartoznak azok, amelyeket élete utolsó hónapjaiban, a munkatáborban írt.

Költészetében ennek ellenére, mondhatni, nyoma sincs a zsidótudatnak. Egyetlen versében sem utal zsidó származására, sőt az általa írt curriculum vitae-ben sem tesz említést erről. Éppen ellenkezőleg – mint Vas István önéletírásában olvashatjuk a róla szóló sorokat: “… ha már az ember zsidónak született, mindössze két lehetősége van. Vagy azt mondja: zsidó vagyok, vagy azt mondja: nem akarok zsidó lenni, de azt semmiképp sem mondhatja, hogy nem vagyok zsidó. Márpedig Miklós éppen ezt mondta: csinálhat Hitler, amit akar, és az egész világ a feje tetejére állhat, ő akkor sem zsidó.”

Költészetében mégsem ilyen erős ez a tagadás, pontosabban nem magát a zsidó létet tagadja meg – minden hitnek hátat fordít, nyíltan pogánynak vallja magát. Első verseskötetének a címe is erre a “hitvallásra” utal: ‘Pogány köszöntő’.

Második verseskötetének címe: ‘Újmódi pásztorok éneke’ – hasonló jelentést hordoz. A ‘Beteg a kedves’ című versében olvashatjuk a következő sorokat:

“… Hallod-é halott apám! te szoknyás

koromban tanítottál lenge imákra:

imádkozz érte most, mert elfajzottam

tőled én újmódi pásztorok közé, akik

nem szoktak imákat énekelni! …”

Ugyanebben a kötetében jelent meg az a két verse (az ‘Arckép’ és a ‘Pirul a naptól már az őszi bogyó’), amelyek a vád szerint “alkalmasak arra, hogy az állam által elismert hitfelekezet vallásos tiszteletének a tárgyát nyilvánosan meggyalázza s ezáltal közbotrányt okozzon”. Egyszerű, pogány, “hitgyalázónak” kikiáltott szavaiért a budapesti királyi ügyészségen kellett felelnie – mint később írja: “s két versem nyolc napot nyomott”.

Radnóti Miklós korán megérezte, hogy valami mindennél iszonyúbb történelmi vihar közeledik. Zsidótudata – felületesen szemlélve – feléledni látszik. Önmagában érthetetlen, hogy a zsidóságát nyíltan tagadó költő miért vonult be 1944 májusában munkaszolgálatos behívójának engedelmeskedve, holott még az 1944. március 19-i német okkupációt követően is elbújhatott volna hamis papírokkal. Érthetetlen, hiszen látszólag azért a hitért, származásért, amit egész életében tagadott, vállalta a szenvedést, a megaláztatást.

Választ erre is költészetéből kaphatunk. A ‘Kortárs útlevelére’ című versében írja:

“Gondold el! hogyha lázadsz, jövendő

fiatal koroknak embere hirdet

s pattogó hittel számot ad életedről;

számot ad és fiának adja át

emlékedet, hogy példakép, erős fa

legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!”

 

A megfutamodást, a bujkálást, a rendszernek való behódolást mélyen elítélte: “… és az esti csöndben leköpheted magad!”

Ő tehát a lázadást választotta. Ismertségét, a közéletben való jelenlétét felhasználva lázadt verseiben a háború borzalmai ellen; munkaszolgálatra vonulásával pedig a zsidók helyzetére akarta felhívni a figyelmet.

Az írással igyekszik túlélni a munkatáborok gyötrelmeit – s bár származása miatt kell szenvednie, verseiben nem vesz tudomást erről. Nem “vallja be”, nem tagadja zsidóságát – egyszerűen nem ír róla. Nem tartja fontosnak. Még akkor sem, ha meg kell halnia miatta.

Értetlenül fordul az egész zsidókérdés felé. Jól mutatja ezt naplója, amelybe 1943. február 7-én a következőket jegyezte fel egy József Attiláról megjelent cikk kapcsán: “De sehol nem olvastam, senkitől nem hallottam a lényegről beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? a Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből? Ez senkinek sem jut eszébe az esettel kapcsolatban?”

Az ún. ‘Bori notesz’ felirata talán verseinél jobban tanúskodik a költő származásáról – ahogy ő érezte, vallotta: “Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza…”

 

A végére még egy kedvenc Tőle:

(Még az is lehet, ez lesz esküvői meghívónkon ♥)

Kis nyelvtan

Én én vagyok magamnak

s néked én te vagyok,

s te én vagy magadnak,

két külön hatalom.

S ketten mi vagyunk.

De csak ha vállalom.

1943. március 12.