Már ami a megjelenést illeti…
De jobb később, mint soha… most pedig olyan jó visszanézni a napfényes képeket 😉
A mi kertünkből, Nővéreméktől, és Apáék Hobbijáról összegyűjtöttük a maradék, főként otello fürtöket… össze is gyűlt körülbelül két ládányira való, és egy október eleji vasárnapon facsartunk egy kis 100%-os szőlőlevet 😉
A mi termésünk
Néhány nem kívánatos lakóval… persze száműztük őket.
Mi, csak a Házhoz illően, az itt talált hatalmas vajlingban szállítottuk a szőlőt. Itt már nagy része a darálóban van…
…amit sajnos kihagytam a fotózásból munka közben. Itt már szárad a napon.
(Tapostam volna én lábbal, de hát akkor ki fotózott volna? 😉 )
A darálót még Papám készítette; a prés már nem az, amit Ő használt – az picit nagyobb volt és még nehezebb.
A prést használat előtt el kell mosni – egy év alatt beszövik a pókok 🙂
A darálón előzetesen fellazított fürtöket a prés “hordójába” pakolták a Fiúk (Apa és Párom).
A darálás során keletkezett rengeteg lét már önteni kellett.
A must szűrőn át érkezett a gyűjtőedénybe.
Itt látszik a “darált szőlő” is.
Majd a szőlő tetejére rákerült a két félkör falap, a rugó, ezután az orsó a hajtókarral.
Valahogy így, csak a “keret” nélkül. Középorsós sajtó.
A kép forrása: Balassa-Ortutay: Magyar néprajz
A prés alkatrészeinek pontos elnevezése családunkban nem maradt fenn.
A Magyar Néprajz II., Gazdálkodás kötetében találtam leírást, igaz, csak a fenti képen bemutatott prés-típusról:
“A szőlőprések másik fő típusa a csavar elve alapján működő középorsós sajtó volt. Táji elnevezése: sató (Baranya, Somogy és Veszprém megyék területén), satu (a Balaton mellékén és a Duna mellékén), sotó (Palócföld, Gömör m.), sotu (Alföld, Sopron és Vác vidéke), sutu (Baranya megye, Duna–Tisza köze, Csongrád megye és Udvarhelyszék) volt. A középorsós prések vázát hasábforma talpba ácsolt, két függőleges oldalgerenda képezte, amelyeket fent egy vastag kötőgerenda, bálvány kapcsolt össze. Ebbe illeszkedett az orsó vagy csavar, amit a csavarfejen keresztüldugott rúd segítségével lehetett följebb-lejjebb csavarni. A talpon helyezkedett el a lécekből összeállított, négyszegletes kosár, amibe a sajtolandó szőlőt helyezték. A tetejére tett papra nehezedett a csavar szorítóereje.”
Lentebb ezeket az elnevezéseket használom.
A préseléshez erő kell, majd lehet hagyni, hogy a rugó dolgozzon.
Ha már csak cseppenként érkezik a must, fel kell lazítani a tömbbé összállt szőlő-maradványokat.
Itt jól látszik a szétnyitható ‘kosár’ és a két félkör, a ‘pap’.
A fellazított szőlőhéj-massza újra a présbe kerül. A második préselés eredménye egy még tömörebb és kisebb tömb, illetve még sűrűbb és finomabb must 😉
A “szintek” a kosár oldalán jól láthatóak.
Ez a tömb már egyben levehető.
Az eredmény: 20.5 liter nagyon-finom must.
“Kisparcellás paraszti borvidékeinken a szüret társas munka volt, amely inkább {571.} szórakozásnak, mint munkának számított. Erre az alkalomra rokonokat, szomszédokat, jó barátokat hívtak, valamint nagyobb gazdaságokban napszámosokat és cselédeket is. Ha a meghívottaknak maguknak is volt szőlőjük, akkor előre megbeszélték, {572.} hogy milyen sorrendben fogják szedni. Az ilyen társas munkátösszesegítésnek, segíccségnek nevezték. Napszámot ilyen helyen annak sem volt szokás adni, akinek magának nem volt szőleje és így nem lehetett visszasegíteni. A szüretelők reggelit, ebédet, vacsorát és egy kosár szőlőt kaptak, illetve azt az edényt rakták tele szőlővel, amit magukkal hoztak a szedéshez.” (Idézet a fentebb említett Magyar Néprajz II. Gazdaság kötetéből)
Nálunk változó a résztvevők összetétele – rokonok, barátok – és létszáma is. Idén csak 4-en voltunk, Szüleimmel és Párommal, de a szőlő mennyisége sem volt nagy. A lényeg persze megvolt: napsütés, szórakozás, jókedv és egy kis hagyomány-őrzés 😉 ♥
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: